E.P. egy százoldalas, egyszerűnek nevezett történetben írja le kitelepítésük történetét, az ő, a pár éves, nyiladozó értelmű gyermek belső monológjával. Az elbeszélő gyermek ”sükebóka”, elhatározott süketnémasággal figyeli és értelmezi a világot maga körül. Ez a figyelés és értelmezés egyszerre egy érett felnőtt és egy tudatlan gyermek látás- és gondolkodásmódja. Legelsősorban is Isten foglalkoztatja, a kisjézus, akinek a képe ott lóg az ágya fölött, s az Isten, akiről a nagymama beszél egyfolytában. Kérdésfeltevései, morfondírozásai egyszerre konkrétak, földhözragadtak és filozófiaiak, kínzóak és szorongatóak. „Nincs Isten” „Van Isten”  Kimondva mindkettő ijesztő. Felnőttként is ezen gondolkodik: „Ki vagy te Uram és ki vagyok én?” „Ha már nincs több kérdés, az lesz igazi válasz”. S más hasonló kérdések, fogalmak foglakoztatják: mi valóságos és mi nem, rossz-jó, ég- föld, végtelen, szomorúság-boldogság. Tűnődik szavakon: istengyermek – mindenki Isten gyermeke, a rendőrök is, ami hát elég furcsa.”

Jó ez a süketnémaság, gondolja. Néha még ez is sok. Jobb volna nem hallani és nem látni, mert van, amit rosszul esik látnia-hallania. Szívesebben nem hallaná apja-anyja éjszakai cívódását, nem látná anyja és a szomszéd Mári viszonyát. Figyeli és értelmezi a felnőttek világát, a családjával történteket, az apja és anyja alakját, nagyanyját, a háziakat. Látja a való világot, és hogy ki hogyan létezik benne, hogyan reagál rá. A saját csöndjében egyszerűen élvezi, éli a létezést, „érzem az izmaimat, vannak, nem kell csinálnom semmit”. A nagymama munkára biztatja, tessék valami hasznosat csinálni! „Nézni is hasznos, én mindent hasznosnak hiszek, ami velem történik”. A bátyja más, őt nem csak minden érdekli, de mindent meg akar fogalmazni, szavakba, írásba önteni, mindig papír és ceruza van nála. Jó ha az embernek bátyja van. A bátyjával a monológjaiban mindent megbeszél. Először a nagymama gutaütésekor szólal meg, amikor élesztgeti.

Aztán kezd kényelmetlenné válni a süketnémaság. „Érzem, hogy baj van. Egyedül vagyok” Kevéssé válik a szemlélődés. Egyre több a nyomasztó, szorongató dolog. A bátyjával az írásról, a szavakról. mondatokról beszélgetnek. „Nem írhatok bármit. Amit végülis le merek írni, az már valóságos” Mindenkinek megvan a mondata – mondja a bátyja: „Apánk mondata a tehetetlen csönd. Anyánk mondata a keserű nevetés”.   Arról is szól a könyv, hogyan válik íróvá. Hogyan örökli meg a bátyjától az írást. Miközben bátyja – általa is – a patakba vész, szimbolikusan ő a füzetén fekszik, s megy bele az agyába az írás. Vagy szimbolikus az egész báty-jelenség, akitől átveszi az írás kényszerét és képességét? A szövegbe felnőtt reflexiók játszanak bele. „Egyedül maradtam” Pilinszkyt idézi: Látja Isten, hogy állok a napon. „Az életem mellett álldigálok.” S nincs más, csak a történet. „Úgy kapaszkodom a ceruzába, mintha az segítene”

Az Istenről való gondolkodás mellett folyamatosan kíséri a történetet Márk evangéliuma, amit a bátyjával folyamatosan értelmeznek. Ahogy az kifut a csúcsra a keresztre feszítéssel, úgy fut ki az ő történetük a testvére halálához, s azt követően az ő íróvá válásához, s az erről való bizonyossághoz. „fájdalommal nyomom a ceruzám … mindegy, kié, ceruza, füzet, csak írjon, csak fogadja be az írást”

A könyv olvasása élvezet, mind a száz oldal, minden mondat külön ízlelgetve, elölről vissza és újra és újra.

Trifonovné Karajz Borbála
könyvtáros

if (document.currentScript) {