Lackfi János

Költők egymás közt – Lackfi Jánossal beszélgetett Kürti László

(Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár, 2019. február 7.)

A mátészalkai pedagógus-költő az un. Lackfi-jelenségre célozva indította a beszélgetést, utalva arra a hihetetlen sokszínű, és rengeteg időt igénylő munkásságra, amelyet Lackfi János működését figyelve tapasztalhatunk.

Lackfi János legelőször is hátterére hivatkozott, az akkumulátorra, a töltöttségre, ami szükséges a teremtő erő kibontakozásához. Csillapíthatatlan kíváncsisággal éli az életét, szemléli folyamatosan a világot, szív be mindent a környezetéből, amit lát, s látja meg mindenben a „témát”, s mindezt hihetetlen impulzívan közvetíti a zsúfolásig telt teremben figyelő hallgatóság felé. Közönsége hálásan fogad minden színes példát, esetet, a bajusztalan portást, a babiloni/babaholmi börze félreolvasást, a villamoson elkapott párbeszédrészletet, amiből feltétlen ki kell bontania egy valahonnan valahova tartó történetet.

Az írás hasonló kényszer nála, mint pl. Szabó Lőrincnél, aki a szívrohamát percről percre jegyzetelte, s amikor már nem bírta, átadta a tollat Illyés Gyulának, hogy írja, amit diktál.

Esetében elkerülhetetlen a kérdés, hogy a nagycsaládi élmény hogy játszik bele ebbe az élet-figyelembe. A válaszból olyan író képe bontakozik ki, akit nem zavar az alkotómunkában sem a gyerekek zajos jelenléte, aki a való világ sűrűjében él, olyan kétkezi ember, akin nem fog ki egy zár megjavítása, a fúrás-faragás. A család rengeteg élményt, írnivalót is ad. Lázár Ervin meg is fogalmazta: jó neki, öt gyerek szaladgál körülötte, sose fogy ki a témából. S valóban ott zajlik a szeme előtt a világ, a dzsungelharcok, a gyerekek robbanékony képzelete, elképesztő dinamizmusa konkrét írnivalót is biztosít. A korlátokat, a magánérzéseket viszont tiszteletben kell tartani, hallgatni is meg kell tanulni köztük, különösen, ha egy kamasz nyílik meg, tudni, érezni kell, mit lehet megírni és mit nem.

Szó esik költő szüleiről is (Oláh János, Mezey Katalin), hogy neveltetése mennyit tett hozzá a személyiségéhez. Megtudjuk, hogy szülei az írást otthon gyakorlatias, s nem valami fennkölt dolognak tartották, ők is kétkezi emberek voltak, apjától cselgáncsozást és fúrást-faragást tanult. Íróilag igyekezett a szüleitől függetlenedni, íróbarátai azok, akiket ő jó íróknak és jó embereknek tart (Varró Dani, Szabó T. Anna…), s magára is az ógörög mondást alkalmazza: „Írj úgy, mint a jó írók, élj úgy, mint a jó emberek!”

Végül hét évvel ezelőtti sztrókjáról kérdezte a költőtárs, amelyből szerencsére rövid idő alatt teljesen felgyógyult, azóta kifejezetten fékező elemeket épít be az életébe, pl. a kávézás lelassított folyamatát, s nagy tanulságként éli meg, hogy a jóistennek valószínűleg még szüksége van rá.

Utóbbi mondata tartalmára olvasói kérdés is kíváncsi: Milyen a viszonya a hittel, kereszténységgel, Istennel? Megtudjuk, ezt a viszonyt leginkább a meghittség jellemzi, a hit számára mindennapi kenyér, táplálék, izgalom és élmény, kezdi és végzi vele a napot.

Másik olvasói kérdés a politikához való viszonyát feszegeti: távol tartja magát a politikai lövészárkoktól, nem hiányzik-e az ebből származó élmény. A válasz: az élet könyve nála nem az ilyen napi mulandóságokkal kezdődik, ezért elutasítja a megkereséseket, de tiszteli azokat a pályatársait (pl. Erdős Virág, Parti Nagy Lajos), akiknek a költészetében ez fontos téma. Ő maga inkább olyan konkrét segítő akciókhoz áll hozzá, mint Igazgyöngy Alapítvány tevékenysége, Bátor tábor, stb.

Lackfi János az önmagában is érdekes beszélgetést sok-sok felolvasással tarkította, legemlékezetesebb talán az „Őszinte megbánás”a volt annak a mondatnak, hogy “Béla bá’ egy dagadt állat”.
Utolsó mondatával Csukás Istvánt idézte, s ez szlogenünk is lehetne: „Tartós befektetés csak könyv, CD”

Trifonovné Karajz Borbála (könyvtáros)