Tompa Andrea: Omerta

Tompa Andrea: Omerta. – Bp. Jelenkor, 2017

Tompa Andrea – immár Libri irodalmi díjas – harmadik regénye a 2017. évi Ünnepi Könyvhétre jelent meg. Akik az első kettőt olvasták – A hóhér háza, Fejtől s lábtól – nagy várakozással tekintettek elé. Lehetett tudni, hogy az ötvenes évek Romániáját dolgozza fel, ami ha nagyvonalakban vesszük a 20. századot, hiátus regényeinek tematikájában. A helyszín ezúttal is Kolozsvár, főképp a hóstáti rész, amely épp ezekben az években tűnik el, pontosabban ezekben az években számolják fel. A Hóstát Kolozsvár zöldségtermelő része és népe, egy külön kategória, amit nem kell magyarázni, Eleonóra sem tudja vallatóinak elmondani, mi az, hogy ő hóstáti.

Négy ember belső monológját halljuk egy férfiét és három nőét, a nők közül kettőnek ez évekbeli sorsa szorosan kötődik a rózsanemesítő Décsi Vilmoséhoz, a negyedik csak hallomásból ismeri. Míg az országban, a politikában, s ezáltal a mindennapokban óriási változások történnek – kiépül a kommunista diktatúra, az emberek személyes szabadságát fokozatosan minimálisra csökkentik – négy hősünk az addigi élete és szokásai szerint próbál élni és megmaradni, a nők a nagypolitikából mit sem felfogva, a rózsanemesítő pedig csak annyit, hogy ha nem akar lemondani teljesen élete értelméről, alkalmazkodnia kell.

Kali a hajdani széki cselédlány, aki hazatérve falujába szerelemre nem is gondolva egy „nagy házhoz” megy férjhez, a regény elején éppen megszökik brutális, részeges férjétől, s a kolozsvári cselédpiacon várja jobb sorsát. Décsi Vilmos szegődteti, inkább házvezetőnőnek, mint cselédnek. Kali a különbséget nemigen érti, ahogy „gazdája” foglalkozását, mentalitását se nagyon. Vilmos látva, hogy Kali nem széki nénike, hanem gusztusos fiatalasszony, akinek ráadásul mindenre van meséje, közelebbi kapcsolatot alakít vele, házvezetőnőből majdhogynem élettárssá teszi, anélkül, hogy szellemi közösség alakulna köztük. Ez megismerve a két ember belső világát, szinte közelíthetetlen különbségüket, szinte lehetetlen is lenne. Miután gyermekük születik, s Vilmos a társadalmi ranglétrán már olyan szinten áll, hogy Kalit oda hivatalosan nemigen viheti magával, vidékre költözteti őket, s távolról gondoskodik róluk a továbbiakban. Kalit ez érthető keserűséggel tölti el, de van életfeladata: gyermeket nevel, és mesemondói képességét is „felfedezik”, gyűjtők írják le számtalan meséjét.

Az árva bakfis hóstáti Annuskát már akkor ismeri meg Vilmos, amikor a Stáció (kísérleti állomás) vezetője, amelyet sok-sok elvett hóstáti föld helyén alakítottak ki. A kis árva – akinek anyja korán meghalt, apjából mire ő eszmélt, brutális alkoholista lett, nővére otthonról az apácákhoz menekült – egyedül gazdálkodik megmaradt földjeiken, jár a piacra a megtermelt portékával, tartja fenn a kicsi házat és gazdaságot emberfeletti erővel, folyamatosan beszélve édesanyjához, Puju lovához, és mindenhez, amihez hozzáér. A kicsi leány megtetszik Vilmosnak, finoman becézgeti, szeretgeti, ami Annuskának igen jólesik, a lopott félórák megszépítik nyomorult életét, és az anyagi segítség is jól jön. Tudja, hogy ezt mások bűnnek gondolják, de ő feloldozza magát. Azért világos előtte, hogy Vilmos bácsinak ő csak kedvese lehet. Amikor nagy segítségre van szüksége, Vilmos mással van elfoglalva, s azután addigi szoros kapcsolatuk mind lazább lesz, Annuska kezdi reálisan tervezni a jövőjét, s férjhez megy egy jóravaló hóstáti fiúhoz, akibe ugyan nem szerelmes, de szépen élnek. A történet végén az addig nyugodt leányt nagy zaklatottságban és felháborodásban hagyjuk el: a hóstát felszámolása az ő házukat, földjüket is eléri, elveszik tőlük, s lakótelepre kell költözniük, gyárban dolgozniuk.

Annuska nővére, Róza, az apácarendben Eleonóra, a való világból alig érzékelve valamit, hittestvérei között él. Ugyan az apácarendeket felszámolták, de ők egy házban élnek, s a kórházban dolgoznak. A letartóztatások őket is elérik, tárgyalás van, vallatások, és börtönre ítélik őket hazaárulásért. Nem is érti, mivel vádolják, hogy jönnek ők a nagypolitikához, mikor fogalmuk sincs semmiről, de mindent aláír és bevall, amit akarnak, hazatérése előtt az „omertát”, a hallgatási fogadalmat is. Több év után szabadulva Annuskához megy, ott lábadozik, s keresi a lehetőséget, hogy hittestvéreit újra megtalálva folytathassa az életét. Mindent elszenvedve belső világa, rendíthetetlen hite semmit nem változik, nem lát olyan bajt a világban, ami azt megrendíthetné. Bár az egyházban csalódik, hogy az nem támogatja mindenben, nem vállalja fel odaadó híveit.

Décsi Vilmos önerejéből lett rózsanemesítő, s ezen túl a világból más nem is igen érdekli. Felvilágosult ember, az új rendet maga körül érzékeli, egyet is ért az eszméivel, de gyakorlatilag nem folyik bele, a rózsái minden idejét lekötik, a velük való bíbelődés tökéletesen kielégíti és boldoggá teszi. Előbb tudósok keresik meg, majd a hatalom emberei, s győzik meg róla, hogy az egyéni útnak nincs jövője. Funkciókat, megbízatásokat kap, egyetemi tanárja lesz a nemesítésnek, a kialakított kísérleti állomás vezetője, rózsanemesítés mellett/helyett gyümölcsnemesítéssel kell inkább foglalkoznia, a micsurini elveket alkalmazni és tanítani, pártba, minisztériumba járni, mindenféle olyan dolgot csinálni, ami elvonja eredeti szenvedélyétől. Azért nem teljesen, éppen abban nagy szakmai sikert is arat, Franciaországban első helyezést ér el magáról elnevezett rózsájával. Ebbe az életbe család nemigen fér bele, csak ilyen kapcsolatok, mint Kali, Annuska. Igaz nem is találkozik olyan nővel, aki egyenrangú szellemi társa lehetne, legalábbis nem próbálja egyiküket sem ilyen módon magához emelni, vagy ő maga illeszkedni az ő szellemükhöz. Így magánélete a pártjellemzés szerint tartósan „rendezetlen”. Vezetővé emelkedve látja a túlkapásokat, de arra törekszik, hogy ő megfeleljen, 56 októberi napjaiban munkatársait messzi kiküldetésekbe küldi, nehogy valami zűrt csináljanak a Stációban. Bár ő is elégedetlen, értetlenül nézi a börtönből visszatért barátja, Lali elégedetlenségeit, kritikus szemléletét, művészi érdeklődését, s mindenkiét, aki nem megfelelni, meghúzódni, alkalmazkodni akar.

Alapos, érdekes, részletes látlelet az ötvenes-hatvanas évek Romániájáról, Kolozsvárról, az eltűnt Hóstátról. A maga módján mindegyik szereplő szimpatikus. Élni, túlélni akarnak, de hiányzik belőlük a tudatosság, korlátaik között maradnak, s a korlátokat is alig érzékelik. Számomra Eleonóra való életen kívül állása sem vonzó. Valamennyi szereplő közül Lali lehetne egy rokonszenves “pozitív” hős. De valószínűleg nem a kor hőseit akarta megmutatni a szerző – ha voltak ilyenek – hanem átlagos szereplői közül választott mégsem “átlagosakat”, hisz mindenki külön teljes világ, különösen ilyen mély kitárulkozásban megmutatva.

Trifonovné Karajz Borbála
könyvtáros
Csutkai Csaba fotói A Vörös Postakocsi Műhely Művészasztala előadásán készültek

A regény 2018. május 15-én megnyerte a  Libri irodalmi díját