Néma üvöltés

Martin Pistorius: Néma üvöltés

Azt hiszem, én egy mazohista ember vagyok, legalább is, ha azt veszem alapul, milyen lélektépő könyveket veszek a kezembe és olvasok el önként.

Martin Pistoriusnál tizenkét éves korában diagnosztizáltak egy ismeretlen eredetű és prognózisú degeneratív idegrendszeri elváltozást, amit ugyan beazonosítottak az orvosok, de a kezeléssel kapcsolatban mosták kezeiket. A fiú elméjébe hét év „éber kóma” után visszatért az élet, azonban ennek ellenére is hosszú és akadályokkal teli út állt előtte, hogy a szellemi fogyatékos skatulyából újra a társadalom teljes értékű tagjává váljon.
Hit, remény, szeretet egyaránt mozgatórugója ennek a könyvnek. Egy fiatalember számára, aki tudja, hogy létezhetnek csodák.

Az utóbbi év azt hiszem ilyen (volt) számomra: sorra kerültek a kezembe az elgondolkodtató regények. S ezek egytől-egyig igaz történetek voltak. Persze, egy fikció is képes elgondolkodtatni, hordozhat olyan mondanivalót, de valahogy ha tudod, hogy a szavak, amiket épp olvasol, valóban megtörténtek egy emberrel… valahogy hitelesebbé teszik az egészet..
Az ilyen emberek történetei inspirálnak. Erővel töltenek fel. Büszkévé tesznek, hogy tudom – még ha több tízezer kilométerre is -, de ilyen emberek élnek, harcolnak, szeretnek.

Martin történetének megismerése közben rengeteg érzés kavargott bennem.
Felkavaró volt olvasni ezt a történetet. A kiszolgáltatottság, ami a könyv több mint felében jelen volt, összefacsarta a szívemet, és még mindig libabőrös a karom, pedig jó néhány órája befejeztem.
Nem, egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy ne tudjak kimondani egy olyan egyszerű mondatot sem, hogy „Kérném a sót”, „Köszönöm!”, vagy „Szeretlek”.
Nem tudom elképzelni azt az érzést sem, amikor meg akarok vigasztalni valakit, csak átölelni, de képtelen vagyok rá, mert nem tudom irányítani a testemet.
Mintha Martin gondolatai, a belső hangja folyamatosan egy méteres sziklafalba ütközött volna.
Reménykeltő volt olvasni ezt a történetet. Hiába volt az út rögös, kanyargós és hosszú, se Martin,  se a családja nem adta fel.

Megkérdőjeleztem dolgokat, miközben olvastam ezt a könyvet. Ahogy Martin számára kinyílt (újra) a világ, és olvasás közben felfedeztem vele, én magam is gondolkodni kezdtem: van értelme mindig rohanni?  Miért félünk a csendtől, miért van szükségünk rádióra, tévére, vagy csak üres fecsegésre állandóan? Meg tudjuk fogalmazni az álmainkat? Vannak-e még álmaink egyáltalán?

Azt hiszem, egy ilyen küzdelemhez nem csak Martinnak kellett nagyon erősen akarnia, hanem azoknak is, akik mellette harcoltak/a környezetében éltek.
Ha te nem akarod igazán, akkor fejre is állhat a környezeted, nem leszel rá képes. De azt hiszem, ha eldöntöd magadban, hogy képes vagy rá, akkor húzod magaddal a körülötted lévőket, és ha a fene fenét eszik is, nem lesz olyan, ami előbb-utóbb nem válik valóra.
Legalább is nagyon így éreztem olvasás közben. Gyanítom, ha Martin lemondott volna saját magáról, akkor most nem itt tartana, hanem még mindig valamelyik otthonban töltené a napjait, előkével a nyakában.
De mivel ő maga akarta a fejlődést, akart kitörni a helyzetéből, így képes is volt rá. Néha valóban csak elhatározás kérdése a dolog.
Azt pedig, hogy a szülei, főleg az édesapja mekkora hittel és elhivatottsággal állt mellette, csak becsülni tudom.
Úgy éreztem, az édesanyja nehezebben fogadta el ezt a helyzetet. Azt kifejezetten sajnáltam, hogy Davidről is, Kimről, arról, hogy ők hogyan kezelték a helyzetet éveken keresztül, kevés szó esett.
A gondozók néha megbotránkoztattak, máskor mosolyra késztettek, pont úgy, ahogy a különböző emberek különböző reakció is. Sajnos Vilmákból és Joannákból van kevesebb a világon, és ez elszomorító.

Mikor befejeztem, egy egészen apró hiányérzet azért mozgolódott bennem. Nem okozott akkora katarzist, mint a többi „igaz történet”, amit olvastam, és nem tudom megmondani, miért, vagy miben volt kevesebb.
Ettől függetlenül rengeteg kérdés merült fel bennem olvasás közben és után is. Martin lelkiereje, küzdene akarása, és kitartása példa értékű.
A könyv legfontosabb tanulsága az volt számomra, hogy először magunkban kell hinnünk, aztán hisznek bennünk mások; először magunkat kell szeretni, mielőtt képesek vagyunk másokat is szeretni; először magunkat kell elfogadnunk, hogy mások is elfogadjanak minket.

Kovács Alexa

További könyvajánlók Alexától: http://irasaimtarhaza.blogspot.com