Jojo Moyes: Mielőtt megismertelek

Az írónő 28 éves korában írta ezt a regényét, így – akik részt veszünk a “Nincs időm olvasni” kihívásban – beilleszthetjük októberi olvasmányaink közé

Nem is tudom, már hányadszor veszem ki a könyvtárból, és még mindig tud újat adni.
IMÁDOM… így, nagybetűvel. És ezt tényleg iszonyú kevés könyvre mondom ilyen biztosan.

Főszereplőnk Louisa, akinek több évnyi munkaviszony után meg kell tapasztalnia a munkanélküliség kegyetlen bugyrait.
Csirkefeldolgozó, sztiptízbár ajánlat – szóval minden olyan álláslehetőség jön csak szembe vele, amit nem kívánnék még az ellenségemnek sem.
Egészen addig, amíg be nem fut egy más irányú munka: gondozás egy kvadroplégiás férfi mellett. Lou úgy dönt, elmegy az állásinterjúra, mert veszíteni nem veszít vele. Felveszik, ő pedig megismerkedik Will Traynorral. Innentől pedig a feje tetejére áll mindkettőjük élete.

Azt hinné az ember lánya, hogy amikor már nem először olvas el egy komoly témájú regényt, a cselekmény ismerete miatt már nem akad ki rajta. Ez általában talán igaz is – de nem ennél a regénynél. Egyszerűen kíméletlen módon összeszorítja a szívedet, te pedig nem tudsz mást tenni,  csak ülni és nézni üres tekintettel.
Mert ez a történet a legelevenebb és legérzékenyebb részedre hat a lelkedben. Szívszaggatóan, mégis gyönyörűen.

Louisa-t nem tudja nem szeretni az olvasó. Hiába nehéz a helyzete, vidám, optimista, olyan lehetetlen cuccokban mászkál, amilyet még nem pipált olvasó, és annak ellenére, hogy kávézóban dolgozott, a teája is borzalmas.
Ráadásul nem szívja mellre Will sokszor sértő mondatait sem, sőt, inkább igyekszik visszavágni, ha lehet még csípősebben.
Amikor kiderül, az a bizonyos dolog a hat hónapos szerződést illetően – nos, az valahogy mellbevágja az embert. Nem hiszi el, hogy ilyen van. Mert tényleg van… keressetek rá arra, hogy “Dignitas, Svájc”, érdekes találatokat kaptok.
Amit nagyon szerettem Louisa-ban, az az, hogy még ezután a sorsdöntő esemény után se húzta be fülét-farkát. Neem, őt egyáltalán nem ilyen fából faragták.
Úgy dönt, inkább megmutatja Will-nek az életben rejlő lehetőségeket.

Will egy motorbaleset miatt kvadriplégiás, vagyis csak a fejét, és az egyik karját képes kis mértékben mozgatni. Huszonnégy órás felügyeletre van szüksége, így kerül mellé társalkodónőként Lou, akivel az elején eszméletlen gorombán viselkedik.
Persze, meg is értem, hiszen ki tudja, hány gondozója volt már, hányan hagyták ott egy idő után. Ráadásul mindig másokra utalva lenni a legalapvetőbb dolgokban is, tényleg nem valami csúcsszuper dolog, és végképp nem az, amire egy harmincöt éves férfi vágyik.
Ám úgy látszik Louisa Clark-ban igazi ellenfélre talált, olyanra, akiből később a legjobb csapattársa lesz. Mert nem Willt látja a kerekesszékben. Csak őt magát, Willt.
Ez pedig nagyon nem mindegy.
Imádtam a szócsatáikat, egyszerűen olyan üde színfolt volt, ami nagyon kellett, mégse vitte cukorszirupba át a történetet.

Talán csak egy-két olyan történetet tudnék mondani, ami akkora katarzist okoz, hogy mindig sírok rajta, mindig elgondolkodtat. Ez a Jojo Moyes-írás ilyen, egyszerűen nem ereszt. Néha azon kapom magam, hogy hetekkel, sőt hónapokkal az olvasás után is eszembe jut egy jelenet, egy mondat. Van, hogy néha csak azért veszem elő újra, hogy megkereshessek egy részt, amin éppen gondolkodok. Mire észbe kapok, újra elveszek a történetben, csupán azért, hogy megtaláljam önmagam. Nem tudom, mit mondjak még erről a könyvről. Lélektépő. Belevési magát az ember szívébe.

Kovács Alexa

Alexa írásai:  http://irasaimtarhaza.blogspot.com/