Jeltolmácsolás a színházban
Jeltolmáccsal láttuk tegnap este a Szibériai csárdást a nyíregyházi színházban. Valószínűleg nem is írnék az előadásról, ha ez nem így történt volna. Nem szokás a jeltolmácsolás a színházban, én legalábbis még soha nem láttam így előadást. Előttünk nagyothallók, siketek ültek, bizonyára az ő kedvükért fordította a látottakat egy tündéri, temperamentumos, életvidám, érzelemteli hölgy.
Tasnádi István darabját fivére, a 16 év után leköszönő igazgató, Tasnádi Csaba rendezte. Az ő tizenhat éves működését bizonyára szakértők elemzik majd alaposan; én úgy láttam, a kezdeti évek után, melyek visszaesésnek tüntek, folyamatosan fel-feljövő, megújuló, egyre inkább megerősödő társulatot épített, változatos műsorpolitikával, színvonalas előadásokkal, itt kezdő és gyakorlatot szerző, s évről-évre erősebb, érettebb színészekkel – most is éppen kifejezetten jó társulattal. Tasnádi István kb. húsz éve építi életművét, ír színműveket, forgatókönyveket, sorozatokat. Talán nem ez a darab az életmű csúcsa, sőt az általam látottak között inkább a tabella alsó felén van, ezzel együtt is óriási siker a Móricz Zsigmond Színházban. A téma: az első világháború, szibériai hadifogolytábor, tábori színház, Csárdáskirálynő-előadás – egy karmester és egy primadonna történetébe szőve. A történet a vége felé elég ügyetlenül fut ki a megfelelő végig (a karmester hasba szúrja magát egy kötőtűvel), de összességében változatos, mozgalmas képekben és eszközökkel mutatja be a változatos és mozgalmas kort és helyszíneket: Budapestet, az operett világát, a háborút, a hadifogolytábort, az orosz és magyar tiszteket, katonákat – sok-sok poénnal, alapvetően nevettetve, de azért felvillantva a háború tragikus pillanatait is. Külön és megérdemelt siker a női szerepeket alakító katonáké: Gulácsi Tamásé (Szilvia), Horváth Sebestyén Sándoré (Stazy), Nagyiday Gergőé (Cecília).
Az előadás kezdetén megjelent a jeltolmács a szín (nézői) jobboldalán, s olyan temperamentummal kezdte a „fordítást”, hogy azt hittem, szereplőként lesz része az előadásnak. Nem így történt, megmaradt a jeltolmácsolásnál, de nem úgy, ahogy azt innen-onnan ismerjük: személytelenül, kívülállóként. Nemcsak a jelekkel s némabeszéddel, de minden porcikájával, testbeszéddel s mimikával követte az előadást, nemcsak az elhangzott szöveget adta vissza, de a hangulatokat, érzelmeket is. És mivel ez egy hiteles, szimpatikus személyiségből jött, nem volt zavaró, sőt! Én a halló is gyakran pillantottam rá, hogyan „kommunikálja” az adott helyzetet, és sokszor rajta is feledkeztem. De akit esetleg zavart volna, az nyugodtan figyelmen kívül tudta hagyni az oldalsó függöny előtt álló jeltolmácsot.
A viharos tapsnál méltán szólította őt – Demeter-Szabó Ildikót – is a művészek közé a főszereplő.
Trifonovné Karajz Borbála
feldolgozó könyvtáros
