Tóth Krisztina: Pixel – szövegtest –

A költőnő könyvheti új prózakötetének egyes részletei már önállóan is megjelentek itt-ott, most a részekből összeállt az egész: az egyes – testrészekhez kapcsolódó – történetmorzsák összefűződtek, a szereplőkre későbbi részekben ráismerünk, a mozaikok illeszkednek. S a részletekből és az egészből is fájdalmasan köszön vissza mai világunk: környezetünk tipikus alakjai, sorsai, gondjai; gyomorszorítóan kell ráismernünk, hogy igen, ez van most itt, ezt a középkorú doktornőt, mérnököt, biztonsági őrt, helyét, társát kereső harmincas nőt, kéregető cigányfiút stb. ismerem, s az egész olyan kilátástalan, olyan szomorú… Kortárs irodalmunkból, művészetünkből általában hiányoljuk azokat a műveket, amelyek a jelenkort ábrázolják, lényegét próbálják megfogni. Ez a kis történetfűzér – ugyan nem nagyívű, nagylélegzetű műben – ezzel próbálkozik.
„Milyen érdekes szó az, hogy emberöltő. Az emberi test felbukkan és alámerül az időben, aztán ismét felszínre tér az emlékezetben, föl-le, föl-le, mint a tű, és közben szorosan összeölti a múlt és jelen szétfeslő rétegeit. És minden egymáshoz varródik, miközben láthatatlan a cérna.”