Leányrablás Budapesten

A NIOK követőinek novemberben egy ifjúsági regényt kell elolvasniuk. A központilag ajánlott könyv: Böszörményi Gyula Ambrózy báró esetei c. regénysorozatának első kötete, a Leányrablás Budapesten.

Kovács Alexa már régebben olvasta, és tetszett neki. Íme a kedvcsinálója:

Bevallom, mert felesleges kerülgetnem a forró kását: kellett idő, amíg belerázódtam a történetbe, megszoktam a stílust, a kort.
Mert bizony nem a mai modern világban vagyunk; nagyon nem. A történet a 1800-1900-as években játszódik, attól függően, hogy épp kinek a szemszögében vagyunk, de erről  majd kicsit később.
Szóval igen, az a kor, amiről talán nagyszüleink tudnának hosszan regélni, de e századi könyvmolynak elég furcsán hat.
Mégis… hiába igyekszik a szerző – megjegyzem nagyon jól – megragadni az akkori beszédstílust például, mégis van benne valami élvezhetően mai, ami miatt egy idő után pörögtek a lapok a kezemben, és alig vártam, hogy újabb és újabb részleteket tudhassak meg.
Az részletkérdés, hogy számomra, ehhez Milli kisasszonynak meg kellett érkeznie az Ambrózy kastélyba, de onnantól nem igazán tudtam letenni a könyvet, csak akkor, ha nem volt más választásom.

Nem egyszer esett meg velem, hogy csak pislogtam, hogy ide mégis hogyan jutottunk, aztán történt valami, amitől a korábban érthetetlen lépés totál logikus lett.
Az, hogy két szálon fut a történet, 1800-ban és 1900-ban, valami zseniális lépés volt az írótól. Nem csak, hogy ezáltal mindkét lányt megismerhettük, de olykor az egyik szál kiegészítette azt, amit a másik szál által már esetleg tudtunk, vagy legalább is sejtettünk. Így kell ezt csinálni, kérem szépen!
Nem csupán a két történetszál tetszett, de a lábjegyzetek is. Gyanítom, hogy nélkülük, sokkalta elveszettebb lettem volna, amikor egy-egy idegen kifejezésről, vagy névről volt szó. Így azonban ha akartam, gond nélkül rákerestem valamire tovább információ miatt.

Nevek pedig voltak itt szép számmal, de ha csak néhányukat említem a fő(bb) szereplők:
Hangay Emilia, alias Mili; fiatal kora ellenére igazán – néha úgy éreztem túlságosan is – talpraesett leányzó, aki nem riad vissza a nehézségektől, vagy attól, ha valaminek nem jön rá azonnal a nyitjára. Sőt, mintha vonzanák a rejtélyek, a megválaszolandó kérdések – nem figyelembe véve az esetleges következményeket. Szimpatikusnak találtam, de néha hiányoltam egy kis józan észt a hirtelensége helyett.
Ambrózy Richárd báró, maga a megtestesült talány. Kiszámíthatatlan, rideg elegancia, józan logika, és hiába mutatta ki ritkán, igazán simulékony természet. Még úgy is, hogy ezt főleg Mili kisasszony jelenlétében érzékeltem a jellemében, de nem vált hátrányára.
Agáta mama a szívem csücske lett. A grófnő esetében sokszor volt olyan érzésem, hogy csak azért hagyja, hogy az eseményeket a fia és Mili oldja meg, mert ő igazából már tudja, mi lesz a végkifejlet, csak nem köti senki orrára, hadd jöjjenek erre rá maguktól az emberek.
De igazából nincs okom panaszra a kevésbé központi szereplőkkel szemben sem: pont akkor, és olyankor szerepeltek, hogyha nem lettek volna, hiányoltam volna őket a regényből, az adott jelenetből. Oké, Ottó esetében nem bántam volna, ha mondjuk, úgy az első száz oldal után kiírja a szerző, hiába elég központi a szerepe.

Sokkal jobban tetszett, mint amire magamat ismerve számítottam. Amint belerázódtam, egy letehetetlen olvasmánnyá vált, amiben megfelelő mértékben vannak  a kérdések, illetve a válaszok, a rejtélyek, és egy zseni és igazán karizmatikus báró, aki megoldja őket.
Egyébként pedig mi ez a befejezés?
Olyan, mint lefejezni valakit, az utolsó szava előtt.
Vagy nem megvárni egy hozzáértőt, ha nyomra bukkan az ember.
Ide nekem a folytatást, de izibe, vagy először hisztériás rohamot csapok, aztán elájulok!

 

Kovács Alexa

Hozzászólás

%d blogger ezt szereti: