Francesca Zappia: Csak kitaláltalak?

Főszereplőnk Alex, aki kicsapás miatt másik gimnáziumban kezdi meg az utolsó évét.  Minden váltás nehéz, de újként bekerülni egy már összeszokott közösségbe, még rosszabb.
Ha ez még nem lenne elég, Alex mentálisan se ép, hogy egész pontos legyek: diagnosztizált skizofrén, akinek állandó hallucináció vannak, még gyógyszerrel is.
Be tud-e illeszkedni egy igazán furcsa suliban, vagy szenvedés lesz számára az utolsó év?
Ki az a titokzatos, kékszemű srác?
Meddig lehet megőrizni egy titkot, ami kihat az ember egész életére?

Tapasztaltatok már olyat, amikor egy könyv annyira beszippant, hogy teljesen és totálisan megszűnik a tér és az idő számotokra, és csak a történet van, meg a karakterek? Én pontosan így jártam a Csak kitaláltalak?-kal. Nem voltam képes letenni, úgy voltam vele, hogy csak még egy fejezetet, csak még egyet…, aztán mire észbe kaptam, hajnali két óra volt, és én túl voltam már több, mint kétszáz oldalon.

Mondanám, hogy ez a könyv csupán egy újabb olyan regény, ami felhasználja az iskola/a kirekesztés/a saját utunk keresése témákat, de hazudnék. Igen, ezek is benne vannak, de még valami több is. Valami, amit nem feltétlen a skizofrénia, és a hallucinációk adnak hozzá, egyszerűen csak… van, ott a történetben, a sorok között.

Elgondolkodtat, megérint, nem ereszt. Belefészkeli magát a gondolataidba, és már nem csak Alex, de te se tudod, hogy amiről olvasol, az vajon valóság-e, vagy csak az elméd újabb játéka, esetleg egyszerre mindkettő. Amiben bizonytalan voltál, biztossá válik, amiről sziklaszilárd meggyőződésed volt, meginog. És csak olvasod, és olvasod, és nem tudod még magad sem, hogy mi lesz a vége, hogy hová jutsz, de reménykedsz, hogy minden rendben lesz.
Mert csak a remény marad neked.
Mert nem tudod, hogy te vagy őrült, vagy mindenki más?

Most talán a fejeteket fogjátok majd, de nekem nem volt egyértelmű az elején, hogy Alex tulajdonképpen lány. Kellett ötven oldal, mire nekem ez leesett, de akkor nagyot kappant.
Igazából ritkán olvasok mentális betegségekkel kapcsolatos könyveket, így kifejezetten kíváncsi voltam arra, hogy itt hogyan jelenik meg.
Nos, azt kell mondanom, hogy meglepően emészthetően. Alex skizofréniája nem vált nyomasztóvá, nem nyomták le az olvasó torkán, hogy „akkor ő most beteg. Bizonyám!”. Csak ott volt, kiváltott néhány furcsább viselkedést a szereplőből, aki ennek ellenére se ment az agyamra. Pedig lány volt, szóval ez nagy szó.

Én igazán Miles miatt szerettem a könyvet. És nem, nem azért, mert a srácnak kék szemei, szőke haja, és szeplői voltak, bár biztosan hozzájárult ez is. De ő volt az, akiről még akkor is szívesen olvastam, ha nem csinált az égvilágon semmit, csak aludt a padján. A könyv elején elég bunkó volt, így féltem, hogy egy újabb „bad boy” karaktert kapunk, és akkor tuti csalódok, de szerencsére hamar kiderült, hogy nem. Valóban, Miles néha kifejezetten seggfej tudott lenni, de emellett okos, és úgy figyelt az emberekre és a környezetére, ami igazán különlegessé tette. Nekem az egész regényből ő volt a kedvencem, ő még többet is fejlődött a történet alatt, mint Alex. Egyre kevésbé zárkózott el, egyre jobban lett a közösség tagja

Nem is tudom, mikor áradoztam ennyit egy regényről utoljára: csak jöttek és jöttek a gondolataim, és le kellett írnom őket.
Ennek a regénynek nem csak a borítója egy csoda, hanem az is, ami benne van, és az biztos, hogyha valaha ajánlanék egy komolyabb hangvételű könyvet, amit életében egyszer mindenkinek el kellene olvasnia, ez lenne az. Sokáig, nagyon sokáig velem fog még maradni, úgy érzem.

 

Kovács Alexa

 

 

 

 

http://irasaimtarhaza.blogspot.com

Hozzászólás

%d blogger ezt szereti: