13 perc

Pinborough, Sarah: 13 perc

Szemezgettem a könyvvel már megjelenés környékén, de annyira kívül esik a komfortzónámon, hogy nem mertem bevállalni. Ez van. Aztán két blogger, akinek adok a véleményére, nagyon jó véleményt mondott róla, szóval úgy voltam vele, egy próbát megér. Ezúton is köszönöm a 21. század kiadónak a megelőlegezett bizalmat, hogy kaphattam recenziós példányt a könyvből.

Natasha 13 percig halott volt, mielőtt rátaláltak és újraélesztették. Nem tudja, hogy került a folyóba. A rendőrség nyomoz, de a kirakó darabjai egyszerűen nem akarnak összeállni. Az egyik részlet nem illik a másikhoz maradéktalanul. A rendőrség egy idő után tehetetlen. Az iskolában nő a feszültség a diákok között. Idegenkezűség történt? Ha igen, ki tette, és ami még fontosabb, miért? Baleset volt? Miért nem látott senki semmit a kérdéses időben?

Izgatottan, mégis kicsit félve kezdtem neki a könyvnek. Mint említettem, a pszicho-thriller nem az én műfajom; de néha már túl tudok csordulni a romantikus regényektől, ami az olvasmányaim nagy részét kiteszik, és felüdülés valami nagyon mást olvasni a megszokotthoz képest. Benne volt a pakliban, hogy nem fog tetszeni, mert nem tudtam mire számíthatok. Attól, mert jókat olvasok róla, még lehetek én az-az egy, aki kilóg a sorból, és azt mondja, hogy ez nem tetszett. Szerettem volna megnézni, meddig tudom tágítani a saját határaimat olvasás terén. Leköt-e egy olyan műfaj, amivel eddig még nem próbálkoztam.

Lassabban haladtam vele, mint szerettem volna,  mivel az utóbbi napokban elég kimerült voltam, ezt a könyvet pedig nem lehet fáradt aggyal olvasni. Minden mondatnak, minden történésnek jelentése van, még ha erre nem is jövünk rá azonnal. Külön tetszett, hogy nem csak a cselekményt olvashattuk, hanem a pszichológia üléseket, valamint újsághíreket, és a nyomozás aktáit is, így nem vált egysíkúvá, unalmassá a könyv, valami mindig tovább lendítette.

Tudjátok mi tetszett benne leginkább? Az írónő zseniálisan szőtte a szálakat. A könyv felénél körülbelül rájöttem már arra, hogy ki áll a dolgok hátterében, de a „miért”ekre egyszerűen nem tudtam válaszolni. Azonban amikor azt hittem, hogy kész, megoldódott a helyzet, lassan biztos vége lesz a könyvnek, olyat csavarintott Sarah az események egyébként se egyszerűen kibogozható fonalán, hogy csak pislogtam, és feltettem magamnak a kérdést, „Mi jöhet még?” Talán ezért is nevezném sunyinak a regényt: elhiteti az olvasóval, hogy zseniként rájött mindenre, aztán az arcába nevet, és rámutat arra, hogy hatalmasat tévedt.

Rengeteg szereplő van, és mindannyiuknak megvan a szerepe ebben a játszmában. Kinek több, kinek kevesebb, de mindenkinek feladata van. Lehet, hogy csak gyalogok, de az is megeshet, hogy ők a királynők a képzeletbeli sakktáblán.
Akire talán a legnagyobb hangsúlyt fektette az írónő, az Becca, Natasha, Haley és Jenny. Olyanok voltak ezek a lányok, mint valami bábmesterek: minden szál összefutott náluk, és minden szál tőlük indult ki. Főleg Tasha és Becca esetében. Mintha egy éremnek két ellentétes oldalai lettek volna. Natasha a gazdag lány, akit csodás „feltámadása” után mindenki körbeugrál, és aki – kár tagadni – élvezettel fürdik ebben a rivaldafényben. Ellenben ott van Becca, akin eléggé átnéznek az emberek, és ha mégis észreveszik, abból semmi jó nem származik a lány számára.  Olykor megdöbbenve olvastam arról az iskolai hierarchiáról, ami megjelenik a könyvben. Nagyon is érzékeli az olvasó, hogy senki nem egyenrangú a másikkal, inkább van alá-fölérendeltségi viszony, még ha ez nincs is leírva.

A felnőtt karakterekért is jár a piros pont az írónő számára, főleg Jamie és Benett ügynök miatt. Igyekeztek ugyan nem belefolyni az eseményekbe, de valljuk be: ez lehetetlen. Ráadásul néha igen is kell egy racionalista felnőtt, aki képes külső szemmel látni az eseményeket. Ők olyasmit is észrevehetnek, ami másoknak fel se tűnik.
A gyerekek szülei sajnos nem kaptak akkora szerepet, mint vártam, inkább csak a könyv második felében, és ezt kicsit bántam. Jó lett volna kicsivel többet olvasni a szülő-gyerek kapcsolatról is.

Ez a könyv durva kilépés volt az én megszokott kis műfaj-kuckómból, de az a helyzet, hogy nem igazán bánom. Az biztos, hogy érdekes, és határozottan leköti az embert, mert nem szívesen teszed le, amíg mindenre fény nem derül. Egyszerre vagy Tasha, aki tizenhárom percig halott volt, Becca, aki egyensúlyozik az igazságok és az illúziók közti vékony kötélen, Benett felügyelő, aki próbál rátalálni a megoldásra, Haley és Jenny, akik talán többet tudnak, mint amit elmondanak.
Csak egy olvasó vagy, akit beszippantott egy történet, aminek olvasása közben már a saját megérzéseidben is kételkedsz.

Igaza van Stephen Kingnek: nem lehet letenni.

Kovács Alexa 
http://irasaimtarhaza.blogspot.com/