Ököl/Jog
Swati Avasthi: Ököl/Jog
Az egész regény Jace-el, és azzal indul, hogy ő bizony feltűnik rég nem látott bátyja lakásában.
Körülbelül úgy, mint derült égből villámcsapás, nem is szólt, hogy érkezik.
Egy baj van: ez nem boldog családújraegyesítés, már csak azért sem, mert Jace arca ritka rondán össze van verve. De ha már autókázott majdnem egy egész napot, nem fog dolgavégezetlenül hazamenni. Úgyhogy elfoglalja Christian kanapéját, és ami rövid időnek indul, több hónap lesz.
Miközben szép lassan lekerül az a bizonyos fekete lepel a fiúk múltjáról.
Vajon lehet-e egy normális jelene és jövője két ilyen fiatalnak?
A családon belüli erőszakról nem ez az első fikción alapuló regény. Már százan, száz egyfelé módon megírták, ki jól, ki rosszabbul.
Az Ököl/Jog valamiben mégis más, és egyedi: nem magát az erőszakot mondja el, hanem ami utána van: a következményeket, a batyut, amit egy bántalmazott gyerek magával hordoz.
Mind a két fiú érintett, és megsérült abban, ami a múltjukban történt, ezt felesleges lenne tagadni.
Csak mindketten máshogy dolgozzák fel, más „csomagot” cipelnek a vállukon.
Egyik se könnyebb, csak a tartalma változó.
De a tehetetlen düh, a lelkiismeret-furdalás, a „mi lett volna ha…” mindkettőjüknél ott van.
Szerettem olvasni, még ha témáját tekintve minden, csak nem egy rózsaszín lányregény.
Elszomorító a tudat, hogy hiába fikció, bizony sok családnál történhet hasonló a bezárt ajtók, a lesötétített ablakok mögött.
Csak erről az átlagembernek halványlila gőze sincs, hiszen ez ritkán kerül a nyilvánosság elé.
Igazából főleg Jace karakterén érezhető a dolog: ott van benne mélyen elnyomva az agresszió, aztán amikor ez robban, akkor összeomlik a srác, és elmenekül.
Vagy csak időt ad magának, és lehetőséget a változásnak? Na ez az, amit mindenki döntsön el maga. Mindenesetre tiszteltem benne, hogy rájött, hibázott, ezt a hibát pedig igyekezett kijavítani.
Oké, a bőréből nem tudott kibújni, de határozott fejlődésen esett át, mire befejeztem a könyvet.
Ott van ugye Christian, akit utálnom kéne, mert lelépett, és otthagyta a testvérét a pokolban, de nem tudom ezt tenni. Mert valahol mélyen megértem, miért tette, még ha egyet nem is értek vele.
Mindenki máshogy dolgoz fel nehéz helyzeteket: neki el kellett távolodni, fel kellett égetni minden hidat, és szinte új életet kezdeni.
Akire rettentően haragszom, az a fiúk anyja. Igen, az ő álláspontja is érthető, de felette képtelen vagyok szemet hunyni. Oké. Rendben. Félt. De ha ő nem lép, senki nem teszi meg helyette. Mind a két fia megtette, csak ő maradt a mókuskerékben. Kérdezem én nagyon csendben: meg lehet félemlíteni ennyire egy embert? Szomorú.
Nem mondom tökéletesnek, mert lehetett volna még csiszolni, de ettől függetlenül tetszett.
Igen, nem árt ha az ember fel van rá készülve, mert ha először olvasod, akkor lehetséges, hogy első dühödből földhöz is vágod. De hát az életben nem minden tündérmese és happy end. Még a fikció vöröspöttyösökben sem.
Néha kellenek a lelkemnek az ilyen könyvek. Egy kis lélektisztítás céljából.
Csak remélem, hogy azok, akik a való életben vannak ilyen helyzetben, ugyanúgy megtalálják a kiutat és várja őket egy segítő kéz az alagút végén.
Kovács Alexa
