Róbert Katalin: Szívből, színből, igazán

A Nincs időm olvasni kihívás októberben olyan mű elolvasását kívánja, melyet a szerzője 30 éves kora előtt írt. Róbert Katalin 28 évesen jelentette meg Szívből, színből, igazán c. regényét, melyet most Kovács Alexa ajánl elolvasásra.

Az alaptörténet – vagy inkább alapháromszög – egyik sarkán ott van Alex, aki amióta az eszét tudja, tisztában van azzal, hogy a társadalom, a környezete számára nem tolerált a nemi beállítottsága.
Ott van a húga, Lilla, aki erre rájön egy idő után, de sosem becsmérli emiatt a testvérét. És akkor a harmadik delikvensünk Patrik, aki kezében szinte összefut a másik kettő történet és az érzelmi szálak.
Hiszen Alex és Lilla is szerelmes a fiúba, ami persze, az ő szemszögükből nézve teljesen normális. De ott van Patrik is, aki ugyan heteroszexuálisnak vallja magát, egy idő után mégis többet kezd érezni a másik fiú iránt, mint egyszerű barátság.
Vajon mi a helyes, a jó döntés? Úgy élni, hogy mi elégedettek legyünk, vagy úgy, hogy a társadalom legyen megelégedve velünk? Létezik egyáltalán megfelelő válasz ezekre a kérdésekre? Nem vagyok benne  biztos.

Tényleg csak az olvassa el a regényt, aki elég érettnek érzi magát a másság ezen témájához. Nem, nem azért, mert annyi testiség lenne benne. Úgy érzem, inkább a lélektani részéről megközelítve nehéz téma. Méghozzá nem kicsit.
Nehéz róla írni, de Róbert Katalinnak mégis sikerült. Az írónő egyszerűen brillírozott, jobb szót nem tudok rá.
Már csak amiatt is ezt érzem, mivel nem csupán mind a három szereplő szemszögéből olvashattunk, hanem volt, amikor E/1 aztán E/3 szemszögben tehettük. Nem árulok zsákbamacskát, engem ez az elején zavart.
DE – és ez most egy méretes de -, így elolvasva a regényt, végiggondolva mégis azt mondom, hogy miután megszoktam, mégsem zavart. Talán még szükséges is volt az egyes/első mesélés, hogy még jobban a szívünkbe zárjuk a szereplőket, megérthessük a tetteiket.

És ha már szereplők: ennek a történetnek – a bátor témaválasztás mellett – ők a legnagyobb erősségei. De komolyan. Annyira élők, annyira igaziak, annyira valós problémáik vannak, hogy már az első oldalon megszerettem őket. Illetve a fiúkat teljesen.

Alex olyan szereplő számomra, akivel bármikor szívesen beülnék egy kávéra beszélgetni, néhány dologról mindenképp meghallgatnám a véleményét. Annak ellenére, hogy volt, amikor úgy éreztem, kicsit jobban ki kellene állnia magáért, azért aki. Mikor volt a noémis dolog, hát a fejemet a falba vertem, hogy nem igaz, hogy ennyire képes befolyásolni az emberek véleménye?

Patrik, drága Patrik. Még mindig nem tudok kiigazodni ezen a fiún, pedig már egy ideje befejeztem a regényt. Kissé fölényeskedőnek, talán egoistának is éreztem. Képes volt bármiféle érzelem nélkül játszani az emberekkel, és az emberi érzésekkel, csupán azért, hogy lássa, hogy akinek a figyelmét ezzel tulajdonképpen keresi, arra valóban hatással van. Hálát adok az égnek, és az írónőnek egyaránt, hogy ez nem maradt így.

Lilla éppen nem lopta be magát a szívembe. Nos, olvashattam én bármiféle szemszögből a gondolatait, ahelyett, hogy megkedveltem volna, csak egyre ellenségesebb lett. Én még egy ilyen elkényeztetett idióta, önző, péklapáttalelfenekelendő picsulit nem láttam. A szülei pici lánykája, aki bármit megkap, ha pedig nem a szüleitől, akkor megszerzi magának, tojva arra, hogy kiken kell átgázolnia a célja elérése érdekében. Nagyon reménykedtem benne, az utolsó oldalig, hogy észbe kap és normális lesz, de NEEEM. Még az utolsó fejezetben is megtartotta ezt az “éncsakgyőzhetek” stílusát. Komolyan mondom, a hisztijei, a Patrik utána gyerekes vonzódása egy idő után már… ahh, nem, nem tudok rá jelzőt.

…

Sok minden van ebben a regényben, sok gondolatot felvet. Milyen áron álljunk ki saját magunkért? Meddig vagyunk képesek elmenni valakiért, akit (úgy hisszük) szeretünk? Meddig lehetséges tagadni azt, ami tulajdonképpen nyilvánvaló?
Merjük-e magunkat vállalni egy olyan világban, ahol ezzel talán kihívjuk magunk ellen az embereket?

Én mindenesetre nem bántam meg egyetlen percét sem az olvasásnak. Sokat gondolkodtam közben, és gondolkodok most is a leírtakon. Mert bizony nem ereszt.

Épp ezért még egy utolsó saját vélemény: egy valódi szerelem nem csak biológia, hanem érzések függvénye is

Kovács Alexa

Teljes szöveg: http://irasaimtarhaza.blogspot.com/2015/11/robert-katalin-szivbol-szinbol-igazan.html