A táncoló kutya

Susan Wilson: A táncoló kutya

A borító már akkor is megvett magának, ennek az édes kutyapofinak nem lehet ellenállni.
Sőt, bevallom, a történetnek sem.

A könyv úgy kezdődik, ahogy én kifejezetten szeretem: a dolgok sűrűjébe kerülünk. Főhősnőnket hazahívja haldokló apja, az eljutásban pedig az a bizonyos ismerős, egy kamionsofőr segít neki. Aki viszont időre megy, még a két potyautasa ellenére is. Mert ketten vannak: egyikük a nő, a másikuk pedig a nő kutyája Mack. A kamionsofőrt nem nagyon érdekli, hogy a nő kért tőle pár percet, amíg rendbe szedi magát, egyszerűen lelép.
Ugyan nem tud róla, de a kutyával együtt. Innentől pedig beindul a gépezet, Justine vissza akarja kapni a kutyát, minden követ megmozgat ezért, miközben ott a kötelességtudata is, hogy neki tulajdonképpen haza kell mennie, mert ott várnak rá.
Időközben a kamionsofőrünk észreveszi, hogy a szőrös utasa vele van, szóval egyszerűen kirakja az út szélén.

Ám Mack jó juhászkutyához híven elindul, hogy megtalálja a gazdáját. Őt ugyan sokáig nem leli, de betoppan egy idős házaspár életébe, akiknek legalább annyira szükségük van rá, mint Justine-nak.

Belelátunk: Justine életébe, múltjába, gondolataiba. Megtudjuk, mikor és miért költözött először, hogy milyen nehézségekkel kellett szembe néznie egyedülálló anyaként, napról-napra megélve, ahogy azt is, hogy nem mindig biztos, hogy elég a szeretet. Néha szükség van állandóságra is. Ugyanakkor abba is bepillantást nyerünk, milyen szoros a kapcsolat a nő és Mack között.

Fentebb említettem egy házaspárt, ha emlékeztek. Ed és Alice ott ragadt a gyászban, amit a lányuk hirtelen elvesztése okozott. Míg a férfi eddig munkába menekült, hogy minél kevesebbet legyen otthon, a nő a falak közti apró munkákban talált valamiféle gondolatelterelő hadműveletet.  És az évek, a veszteség szép lassan vastag, magas falat vont kettőjük közé.
Egészen addig, amíg meg nem pillantanak egy juhászkutyát a temető kapujában várakozni. Nem tudják még maguk se az okot, de úgy döntenek, befogadják.
Az állat pedig szép, lassú, a kutyákra oly’ jellemző érzékkel, tégláról-téglára lebontja a házaspár között magasodó falat. Nem tesz sok mindent, csupán figyel rájuk, a rezdülésükre, és szavak nélkül megmutatja nekik, hogy egymástól távol nem, de egymásban találhatnak vigaszt arra a fájdalomra, ami évek óta mindkettőjük lelkét fájdítja.

Amit kifejezetten szerettem, az a néhány rövid Mack-gondolat volt. Teljesen el tudom képzelni, hogy amögött a különleges kék-barna szempár mögött valóban megfogalmazódnak ezek a mondatok, a vágya annak, hogy békességet és boldogságot csempésszen két egymástól elhidegült, veszteséget átélt ember életébe.

A megbocsájtás, a továbblépés fontosságára is felhívja a figyelmet a könyv. Arra, hogy figyelni kell a másik emberre, mert talán egy apróság is sokat segíthet. Arra, hogy a legváratlanabb helyeken kaphatunk támaszt.
Egy valamire rájöttem, mire a regényt befejeztem: a kutyák valóban a világ legjobb pszichológusai.

Bővebben: http://irasaimtarhaza.blogspot.com/2015/10/susen-wilson-tancolo-kutya.html

Kovács Alexa