Tóth Andrásné 1939-2018

Életének 80. évében, 2018. július  4-én  váratlanul elhunyt Tóth Andrásné Erzsike, a Móricz Zsigmond Megyei Könyvtár egyik alapító könyvtárosa.

Erzsike a Móricz Zsigmond Megyei Könyvtár feldolgozó osztályán több mint 4o évig leltározta, katalogizálta az új könyveket, törölte az elavult példányokat.  Az ő kezébe kerültek először az új könyvek, így nagy örömmel lapozott beléjük és szívta magába a könyv semmivel sem összetéveszthető illatát. Szerette a kihívásokat, élen járt a feladatok megoldásában.  1975-ben, a könyvtár  új épületbe költözésekor katonai teherautóval Erzsike vitte az első fuvar olvasnivalót.

Nagy elhivatottsággal, precizitással, fegyelemmel, lelkesedéssel  végezte a szűkebb munkaterületén túli feladatokat is. Szakszervezeti titkárként sokat tett a dolgozók életkörülményeinek javításáért, odafigyelt hátrányos helyzetű kollégáira, harcolt érdekeik érvényesítéséért

Erzsikét nem csak a pályakezdő fiatalok, hanem a tapasztaltabb kollégák is mesterüknek tekintették. Szerették, mert egyenes és közvetlen, melegszívű és önzetlen volt. Tudása, akaratereje és rendíthetetlen tisztessége, igazságérzete  révén vitathatatlan tekintélyt szerzett magának,  segítőkészsége és vitális, lendületes habitusa miatt  szeretet is övezte kollégái körében.

A könyvtár és dolgozói élete végéig fontos szerepet töltöttek be az életében. Szoros kapcsolatot ápolt az aktív és a nyugdíjas kollégákkal egyaránt.  Sokat megfordult régi, szeretett munkahelyén, látogatta a rendezvényeket. Emlékezetes és örömteljes volt a találkozása volt kollégájával, Szilágyi Szabolccsal –  most Varsóban élő újságíró-íróval, aki az ő  biztatására választotta az újságírói hivatást. A közelmúltban a Móricz Zsigmond Olvasókörön a rokon-költő Váci Mihállyal kapcsolatos személyes élményeit osztotta meg nagy szuggesztivitással, az  Ünnepi Könyvhetet el nem mulasztotta volna… Tette ezt idén is, utoljára,  június 7-én, a Kossuth téren…

Jómagam 1976-ban, pályakezdőként kerültem a megyei könyvtár feldolgozó osztályára, ahol egy igazi közösségre találtam, melynek motorja Erzsike volt. Rögtön feltűnt közvetlen, érdeklődő egyénisége, közösségi vénája, lokálpatriotizmusa, hagyományőrző szellemisége. A kezdetektől éreztem azt a lelki rokonságot, mely messze túlmutatott a kollegális, szakmai  kapcsolaton. S akkor kezdetét vette a haláláig töretlenül tartó szoros kötelék, egy olyan baráti összetartozás érzése, mely ellentmondásos korszakunkban ritka kincs. A baráti körbe tartozó kollégákkal együtt voltunk  jóban-rosszban, ünnepeltünk névnapokat, születésnapokat, vagy csak összejöttünk egy baráti csevejre, de ott voltunk a kórházi betegágyánál is.

Fia halála után aggódtunk, hogy képes lesz-e egy ilyen veszteség után az életét újra rendezni. Erős nőként családja,  barátai és kollégái segítségével talpra állt, mély emberi kapcsolataiból töltekezett a mindennapok nehézségeinek, lelki gyötrelmeinek elviselésére.

Seneca szavai szerint aki elmulasztja a pillanatokat, végül elmulasztja egész életét. Az élet, akár egy pillanat: mulandó; s miért ne élnénk szépen a kicsit, ha abból áll össze az egész? Erzsike egész életében szépen élte meg azokat a pillanatokat, amelyek megadattak neki. Derűs, mosolygós, életvidám természetének kisugárzását, vitalitását  megőrizte munkájának és betegségének legnehezebb napjaiban is.

Bölcs tanácsait megszívleltük, igazodási pont volt, anyaként tekintettünk rá. Büszkén viselte a szűkebb baráti köre  által ráragasztott „Tyúkanyó” címet.

Utolsó találkozásunkkor, június 18-án még a lakásán megünnepeltük a 79. születésnapját, másnap elhozta az otthagyott telefonomat, majd   buszra szállva hosszan integettünk egymásnak…,  nem gondoltuk, hogy ez az utolsó személyes találkozásunk.

Aztán még telefonon beszéltünk, beírta a naptárába, hogy július 4-étől Joli elutazik, s nem gondolta, hogy aznap reggel ő is elutazik , immár véglegesen  az égi vadászmezőkre.

Hitvallásod volt, hogy a szeretetet a legdrágább kincs. Szt. Bernát gondolatával soha el nem múló szeretettel emlékezünk rád drága munkatársunk, barátnőnk: “Biztos vagyok abban, hogy sem távolság, sem halál, avagy távollét szét nem választhatja azokat, kiket egy lélek éltet, egy szeretetet fűz össze.”

Árvának érezzük magunkat Erzsike Nélküled. Nem lesznek már olyanok a napjaink, mint Veled! De azt is valljuk Dosztojevszkij gondolatával azonosulva, hogy „Az igaz ember eltávozik, de a fénye megmarad.”  S a Te fényed örökké világítja az utunkat!

Kedvenc költő-rokonod Váci Mihály : Nélküled c. versével búcsúzunk Tőled, melynek egy versszaka azon a sírkövön is megtalálható, ahol végső nyugodalmat nyersz drága férjed és fiad mellett:

 

 

 

“Elmúlnak így azt estjeim,
nélküled, csillagom.
Olyan sötét van nélküled
szemem ki sem nyitom.

Olyan nehéz így a szívem,
hogy szinte földre ver,
le-le hullom, de sóhajom
utánad ­ felemel.

Olyan csönd van így nélküled,
hogy szinte hallani,
amit még utoljára
akartál mondani.”

Nyugodj békében drága Erzsikénk! Legyen számodra könnyű a föld!

A Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár kollektívája és baráti köre nevében

Dr. Bihari Albertné
főkönyvtáros

Hozzászólás

%d blogger ezt szereti: