Móricz: Harmadik napló
Móricz Zsigmond: Naplók 3. 1930-1934. – Budapest : Noran, 2016
Móricz 1930-34 közötti naplója talán már nem hoz olyan meglepetéseket, mint az előző kettő, de nagyon sok mély dolgot árul el az 50-55 éves íróról. Óriási munkabírással és rengeteget dolgozik ezekben az években, sok olyan terhet is magára vállalva, amelyekkel nehezen birkózik: szervező, pénzügyi, gazdasági jellegű felelősséget a Nyugat és az IGE (Írók Gazdasági Egyesülete) vonatkozásában. Fizikailag is belebetegszik ezekbe a magára vett gondokba, s belátva a kudarcot kivonja magát mindkettőből, így is marad épp elég anyagi gond, hónapról hónapra írással előteremteni a szerény polgári háztartás és három fiatal lány taníttatásának, életbe indításának költségeit. Újra és újra színpadra írja műveit, mert ez gyorsabb pénzkeresetnek látszik, de a folyamatos próbálkozás-tanulás mellett látja, a színpad nem az ő műfaja.
Elhagyva az 50. évet, egyre inkább megérinti az öregedés sőt a halál érzete. Egy fiatal társaságba belépve, s látva magát a fiatalok gyűrűjében a tükörben, tudatosul benne, hogy a fiatalokhoz már nincs köze, nekik ő már csak egy távoli „nagy öreg” lehet. És idegen neki a fiatal korosztály mentalitása, életfelfogása, saját lányait nézve is. Legnagyobb problémája ez években: „az öregedő ember vergődése az életben”. Csinszka temetésén megrémíti a koporsóban fekvő kifestett Csinszka arca is, de méginkább körülötte a kortársai: „Fáradt arcok, veszettül kifestett öreg nők, rokkant férfiak… Mindenki öreg […] a mi generációnk hullafoltosan és reszkető nyakak, kievett, rágott arcok”.
S mindeközben a családja egyedül az ő keresetére van utalva, örökös napi hajszában írja a rengeteg cikket, elbeszélést, regényfolytatást, s úgy érzi, csak felületesen érinti a sok témát, „Nem érhetnek meg bennem a gondolatok”. Régebbi műveit újraolvasva, mai látásával szeretné mindegyiket újraírni. „Elolvastam a Nap árnyékának második könyvét, ahogy a lapban megjelent, s nem tudom eléggé szégyellni magam”. Akkor a legboldogabb, ha viszonylag zavartalanul írhat folyamatosan egy regényt. „Sok-sok év óta nem voltam olyan boldog, mint ebben a két hónapban, mióta az Erdélyen dolgozom”.
Sokat gondolkodik saját magán, régebbi tettein, jellemén, gondolatain, sorsán, szülei, testvérei, rokonai milyenségén: „érdemes volna már egyszer megismerni magam” – írja tükörképét vizsgálgatva. „Nem tudom, ki vagyok”, írja másutt, mikor Lili lánya állítja váratlan helyzet elé, s apaként gondolkodik magáról. Legelkeseredettebb óráiban ilyet is leír: „És én egy Senki vagyok”.
Óvatosan meg-megfogalmazódik benne, hogy magánélete zsákutcába került. „Máriát nem bánthatom”, írja, hisz a leggondosabb feleség és pótanya, de nem szellemi társ neki, az erotikus lángolás elmúltával nincs igazán közük egymáshoz. Janka folyamatosan jelen van a naplóban „Ime kilenc éve meghalt, és nincs több asszonyesetem […] Milyen gazdag lélek volt, s milyen szerencse, hogy Vele találkoztam. Ő tett íróvá s ő tart ma is.”
Sokat foglalkoztatja az írói felelősség is. „Nehéz az én helyzetem ebben a feudális országban. Minden szavamra lakatot kell tenni. Épp ott vagyok elememben, ha nyers őszinteséggel beszélhetek: de ezek nem bírják el az őszinte szót.” Az egyházról készül írni, s oda jut, hogy a vallásról sem lehet megírni az őszintét. Felháborítja az „Isten-gondolat felhasználásával ekkora népbutítás és szédelgés”. Végiggondolja az Apostoli hitvallást, s arra jut: „A népmese soha nem ment el ilyen valószínűtlen határokig.” „Az emberiség, ez a gyermek ilyen ártalmatlan játékkal múlatja magát” Sőt: „Ez az isten, akit a vallás hirdet, oly nevetséges agyrémnek tűnik fel, hogy szégyellem magam az emberiségért”. De az egyház kikéri magának a vallás kigúnyolását, tehát ezt sem írhatja meg. De lehiggadva mégis azt következteti: a vallás szerepe, hogy morálisan kordában tartja a népeket, fenntartja a rabszolga-felfogást, féken tartja a különben egészen széthulló családi életet, tehát szükség van rá mindaddig, amíg az új világszemlélet és életforma át nem veszi a rendtartást.
Megtudjuk pld. hogy rettegett a közszerepléstől, ha csak lehetett ezt igyekezett mindig megúszni – „nekem legnagyobb irtózat, ha meg kell élő hangon szólalnom”. „Majd megírom” – mondta egy közvetlen felszólításra.
S végül. néhány füveskönyvbe való idézet:
„Az bizonyos,hogy az embereknek nem kell filozófia, cselekmény kell” – kénytelen megállapítani az alapján, ahogy folytatásos regénye részleteit várják hétről hétre.
”…minden szavára mérget lehet venni, ami a szűk fantázia jele” – írja Mária egyik rokonáról.
„Bizony az erotika hat legerősebben az emberre … nemzeni jöttünk a világra … S az a szép az életben, ami erre az akcióra vezet” – jut eszébe az ablaka előtt nyíló rózsa formájáról.
„Különös állat a nő: semmi koncentrációra nem hajlamos. Locsognak és felelőtlenül kotyognak, mint a tyúkok” – állapítja meg egy vasárnap délután nőrokonai kapcsán.
Trifonovné Karajz Borbála
könyvtáros
