Gyarmati Fanni naplója
Egy alkalommal már beszámoltam a Napló olvasásáról, akkor 1938 nyaránál tartottam. http://www.mzsk.hu:81/?p=1175
Fanniról szerzett benyomásaimat nem változtatta meg a folytatás, inkább a költőről szerezhetünk új benyomásokat a következő évek leírásából.
A ’38 után következő éveket egyre inkább az elsötétülő kor, a meginduló háború hírei, a zsidók fokozatos kitaszíttatása, mindezek napi megélése határozza meg. Egyre ijesztőbbek a hírek, a közhangulat, s ezt szűkebb társasági köreikben is tapasztalják. „Rettenetes atmoszféra van, úgy érzem, fejemhez kell kapni: én vagyok őrült, vagy ők azok?” Az iszonyat és félelem fonja át mind erősebben a mindennapokat, „megmerevedett és megfagyott keménység vesz körül mindenütt”.
A napi létfenntartás, étkezés, fűtés is egyre nehezebb – „Farkasok ordítanak a szobánkban”, a kávéházban reggelit ebédelnek, megtanul főzni is a hiánygazdaságban – egészen a fűtetlenségig és konkrét éhezésig. A túlélésért küzdve úgy érzi: „semmi sem lényeges, ez az egyetlen elfogadható jelszó ma. Semmi, semmi, csak a kettőnk meztelen élete.” Radnótit zsidó költőként rekesztik ki, holott ő szinte semmi közösséget nem érez a zsidókkal, szellemi nagyapjának Kazinczyt és Arany Jánost tekinti. Fanni mint felvilágosult, kultúrára szomjas európai nő maga sem érez sorsközösséget a zsidókkal, sokkal inkább kora baloldali szellemi áramlataival, ezekre figyelve szomjazzák a valamikori új világot. A gyakorlatban azonban Radnóti zsidó nagybátyja havi apanázsára szorulnak, akit sértene a kikeresztelkedés. Ez befolyásolja erősen a gyermek visszatérő gondját is, nem keresztelkedhetnek ki, de zsidó gyermeket nem szeretnének erre a világra hozni. Ez [a kikeresztelkedés] később mégis megtörténik, de nem segít rajtuk.
S „szállnak a gyors behívók” – a költőt is munkaszolgálatra vezénylik hosszú hónapokra, többször is. Ezekben a hónapokban a legfontosabb az ő sorsának megkönnyítése, amennyire csak tudja, látogatással, csomagküldéssel, levélírással, s a kényszerű egyedüllét elviselésével: ”kibírhatatlan az egyedüllét Mik nélkül, nem vagyok egész ember. Aljas, kemény, rideg, gonosz vagyok nélküle”. Azt is sajnálja, hogy életük kettévált, s nem minden élményük közös már: „Micsoda magányos élményei vannak már […] majd nem tudom, hova gondol, ha úgy elnéz valamerre”. A munkaszolgálatok között itthon töltött időkben megpróbálnak kapaszkodni a hajdani polgári lét még elérhető morzsáiba, moziba mennek, imádják a francia filmeket, „a francia világ egész másfajta voltát, azt a termékeny könnyűséget”, sielnek, eveznek, kirándulnak, s istápolják éppen segítségre szoruló barátaikat.
S megtörténik a költővel is – de sokkal komolyabb formában – ami korábban Fannival, felkelti az érdeklődését egy másik nő, Beck Judit képzőművész, akit „barátnémnak” nevez versében, de bizony több hónapig tartó szerelmi kaland az. Néhány szép szerelmes versét is Judithoz írja, pl. a Két karodban címűt. Fanni előbb azt gondolja, hasonló ez az ő néhány hónapos érthetetlen vonzalmaihoz (Schöplin Gyula, Göndör Tibor iránt), aztán amikor már barátai is figyelmeztetik a költőt, és beszél Fannival Juditról, az első zavar után közli Miklóssal, fáj neki ez, és nem akar lemondani róla. Határidőt adnak maguknak, de a kapcsolat tovább folytatódik. A megcsalatás minden kínját átéli „Szó nélkül jövök haza sírva … egyre sűrűbb körülöttem a magány … Mindenem fáj kívül-belül … el fogunk válni, mert én nem bírom, hogy Mik mással szemlélje a világot. Akkor én megbénulok és megnémulok”. Bántja a helyzet stílustalansága, ami pedig oly idegen a költőtől, a „mesterséges pocsolya-atmoszféra”, az őszintétlenség és „hitvány kis piszkosság”. Ugyanakkor azt is gondolja: „nem szabad szégyenletesen elveszteni egyensúlyomat ebben a válságban […] Éljen az én édes szívem úgy, ahogy jólesik. Minden pillanatban szörnyűségek történhetnek mindnyájunkkal”. S végtelenül uralkodva magán megéri a kapcsolat végét. (Most már a Beck Judittal 1989-ben készült, s most közreadott rádióinterjúból tudjuk, a második bevonulás után Beck Judit szakította meg a kapcsolatot, hogy ne nehezítse a költő helyzetét, aki levele szerint nem tudta, kit hagyott egyedül, Fannit-e vagy Juditot)
Az egyre szörnyűbb korban egyre becsesebbé válik kettősük: „Ilyenkor fog el a kínzó vágy Mik után, ha embertelenebb emberek közé vegyülök, hogy milyen is ő, milyen isteni jóság és becsületesség, milyen összemérhetetlenül tiszta és igazszavú ő, és milyen más a mi együttélésünk, mint akárki másé”. A boldogságuk ebben a más dimenzióban kiteljesedik. „ Nem tudtam eddig ezt a boldogságot. Ez az újrakezdése mindennek. […] egész olvatag asszony lettem, egész szomjasan vágyakozni tudó … többnek és gazdagabbnak érzem magam általa”.
Kiszolgáltatottság-érzésük, a védtelenség, a félelem napról napra nő. Sok ismerős, barát emigrál, bujkál, s ők dermedten várnak, nem tudják elképzelni, hogy elhagyják az országot, szakítsanak eddigi életükkel, holott „a borzalmakat, az undorodást, az iszonyatot”, ami minden napjukat átitatja, alig bírják elviselni. S 1944. május 20-án megjön az újabb behívó. „úgy öleltem magamhoz, mint egy törékeny édes szentséget, olyan féltve és kétségbeesve: hogy fogja bírni ilyen testtel azt, ami még jön?”
Élve már nem látja viszont, innentől töredékesebb, ritkább feljegyzésekből az ő legnehezebb hónapjait követhetjük végig, hogyan élte túl a legveszélyesebb, legborzalmasabb időket. Mint újdonsült katolikus, keresztény segítséggel álnéven Pécsen tölt néhány hónapot, majd Pesten próbálja a szűk családját megmenteni a biztos pusztulástól, búvóhelyekre juttatni őket. Ő maga is különböző búvóhelyeken fagyoskodja, éhezi, vészeli át a kemény telet, az ostromot, a felszabadítást, s annak borzalmait, az oroszok nőgyalázásait, melynek ő is többször áldozatául esik. „Nagyon szörnyűséges és kiábrándító volt az „orosz titok” megtárulása számomra”. Mégsem veszti el a hitét bennük. Félelmes, óriási vásott gyerekeknek látja őket, „más nép, másfajta raj” – gondolja, de mégis felszabadulás, megszabadulás, s jön az új világ, „amiről egész tudatos életünk óta álmodoztunk, így ér itt, ilyen nyomorult egyedül, csonkán”. A bujdosás, az éledezés, az újrakezdés egyedül, az egyre nagyobb bizonyossággal, hogy egyedül maradt: „sok-sok sötétben bolyongásaim közben szabadon folynak a könnyeim, és hordom magamban Miklóst, és folyton figyelek, fülelek felé”.
Bizalommal kezdi meg az életet az új világban, a Rádióban dolgozik a barát Ortutay Gyula titkárnőjeként, a kommunista pártba is belép, de látja a készülő új világ azonnal látható visszásságait: „őszintétlen játék ez, ami itt folyik”, látja a szemét-embereket, akik újra „nyugodtan ölnek majd, ha ölni kell.” S a keserűség egyre jobban beleég: „Megöltek és mégis élek, hát van ennek értelme?” Úgy gondolja, ő költőfeleségnek készült, s csak ahhoz ért, „voltaképpen nem érdekel semmi más az ő munkáján kívül. Mennyei csodák közt éltem vele … a teremtés titkai közt.”. Tele van lelkifurdalással: „fegyelmező és rideg voltam hozzá. Itt maradok mégis … ezekkel a szenvedésekkel megválthatatlanul.” Vádolja magát, hogy a családja elvonta az idejét, amit Miklósra fordíthatott volna, hogy nem tett meg mindent, sem ő, sem a család, sem a barátok, társak, hogy kiszabadítsák a munkaszolgálatból, megmentsék az életét.
„Begubózom a szenvedésbe. Alkonyatig cigarettázom, mélyen, felnőttesen az ablakban, és csorog a könnyem” – a napló utolsó sorai 1945. szeptember 9-én.
Bár azért kezdte írni a naplót, hogy a költő és közös életük mindennapjait, hátterét az illanó idő elől megörökítse, borzasztóan sajnálom, hogy a költő elvesztése után nem folytatta a feljegyzéseket, a közel 70 évnyi özvegy magány rejtve marad.
Trifonovné Karajz Borbála
könyvtáros
