Benedek Elek: Kukorica-derce

Avagy Talléros kalap és más mesék – Egy mese-előadásról a biblioterapeuta szemével

Az se baj, ha az embernek nincs se sok pénze, se sok hatalma: ha eléggé leleményes, ha mindig jól feltalálja magát, akár még az ördöggel vagy a halállal is kibabrálhat. Ez a legfőbb tanulsága a Benedek Elek meséiből összeállított nyíregyházi, Kukorica-derce című gyerekelőadásnak.

Maga Benedek Elek is hasonlóképp találkozhatott gyűjtőútjai során a később megannyi kötetben kiadott népmesékkel, mint a nyíregyházi gyerek- és felnőtt közönség: falusi legények és lányok, meg az ő szüleik és nagyszüleik így ülhettek valahol Magyarországon egy csűrben, és kukoricát fosztottak, morzsoltak, közben pedig történetekkel szórakoztatták egymást, hogy könnyebben teljen az idő.

A Móricz Zsigmond Színház jó fél tucat meséből összeállított előadása mindvégig megmaradt ebben a közegben. A történeteket előadó szereplők csak annyira lényegültek át a mesék figuráivá – ördögökké, szegénylegényekké, királyfikká és tűzrőlpattant menyecskékké –, amennyire azt a rögtönzött játék öröme feltétlenül megkívánta.

Tasnádi Csaba rendező különféle eszközökkel nyomatékosította, hogy ez egy falu délutáni valósága, nem pedig az Óperencia túloldala a helyszín. Az asszonyok néha hajba kaptak azon, hogy ki játsszon el egy-egy szép, ügyibe való lányt. Akadt olyan szereplő, aki úgy játszott, minta nem is színész lenne, eleinte lámpalázasan kezdett a mesélésnek, azt érzékeltette, nem tudja pontosan, hogyan is kell játszani. Ráadásul még a meséket színesítő összes kellék és jelmez is a csűrből került elő. Ez pedig kacagtatóan kreatív megoldásokhoz vezetett: a kukorica szemei hol könnycseppekként hullottak alá, hol pedig elgyengült fogakként köpték ki őket. A kukoricacsuhé pedig szinte minden elképzelhető funkciót ellátott az ördögszarvtól a kéz öt ujjáig. Azonban végül ezt a közeget – a falusi mikroközösséget, a családok és generációk találkozását – nem használta ki az előadás: noha a színlap mindenkinek pontosan meghatározza hovatartozását a rokonsági és ismeretségi hálóban, ez legfeljebb egy-egy félszavas említés révén derült ki. Nem voltak azonban sorsok, még jellemek sem igazán, legfeljebb egy-egy alapvonás – szégyenlősség, nagyhangúság –, pláne nem tükröztek a mesék vagy azok elmondásának módja a szereplők közt valóban meglévő konfliktusokat vagy más egyéni történeteket.

Szokolai Brigitta ugyanakkor találékonyan alkalmazta színpadra Benedek Elek ízes, fantasztikus nyelvezetű meséit a csalafinta kisemberek boldogulásáról, néha egybeírva, néha rövidítve s itt-ott kissé át is írva azokat. Ettől némelyik mese valóban logikusabb lett, némelyiknél viszont kevésbé érthető volt a beavatkozás. Az árvák pénze című történetben egy szellem „eredetileg” a kulcslyukon bújik ki a kriptából, amin a magát szellemnek tettető élő Jancsi azonban nem fért ki. Ezt ötletesen azzal magyarázták meg, hogy nemrég halt meg, még „nem fogyott le”.

A kukoricamorzsolók meséi különváltak, mindig más mondta el őket, s hogy milyen módon játsszák el azokat, az a sokszereplős, beöltözős interpretációtól az egyszerű szövegmondásig változó volt. Nem tett túl jót az előadás ritmusának – s ezt a gyerekközönség kendőzetlenül jelezte is –, hogy a hetven percnyi játékidő elején több az elevenség, mint a vége felé; igaz, az utolsó tíz-tizenöt perc szcenírozatlan jeleneteiben előlépő Bárány Frigyes, a maga 82 évével és „nagyapás” személyiségével széken ülve is lenyűgözően mondott mesét.

A Benedek Elek-műveket színpadra alkalmazó Szokolai Brigitta tudta azt is, hogyan kell a gyermeki lélekhez közel férkőzni. Darabja, amely voltaképpen egybefűzött mesesorozat, tanulságos, szórakoztató, kedves, bájos históriákat illesztett egymás mellé. Közöttük a szereplők kevés párbeszéddel megidézik a dolgos közösség együttlétének olykor évődő, olykor komolykodó pillanatait, hogy aztán elhangozhassék a következő mese, felharsanhasson a jókedvű ének, s táncra perdülhessenek a legények és a leányok.

A játék gyorsan peregett, a szereplők folyton cserélődtek. Gyakran változott a szövegmondás stílusa is, de néha voltak érzékelhetően eltúlzott gesztusok és teátrális szövegmondás, amely egy deklamálva előadott csúfolódás-áriában csúcsosodott ki. A színház felvállalta, hogy ebben a formában is hagyományőrzésről, a tradíciók megismertetéséről van szó, s ez fontos, igen hasznos és nem utolsó sorban esztétikus dolog. Kukorica-derce így végig megmaradt egy igényes és magas színvonalú, a gyerekeket a legjobb mesékkel megismertető, a szókincsüket a legnemesebb módon fejlesztő népzenés mesedélutánnak.

A Kukorica-derce jelentősége, hogy egyszerre beszél szerelemről, gyöngédségről, leleményességről, mohóságról, kapzsiságról, szépségről, örömről, bánatról, azaz minden idők legemberibb dolgairól. Ezeket a mesébe oltott, örök emberi tulajdonságokat -érzéseket a premieren kitűnően érzékeltette Barta Éva, Fridrik Noémi, Gosztola Adél, illetve Pásztor Pál, Nagyidai Gergő, Horváth Sebestyén Sándor és Fellinger Domonkos.
(Bemutató: 2012. ápr. 21., ebben az évadban is műsoron).