Falcsik Mari: A sorsvadász

A költőnő nevét nem ismerhetjük olyan régen, hisz 44 évesen kezdett publikálni, első kötete 2004-ben jelent meg, nemrég viszont személyesen találkozhattak vele könyvtárunk olvasói, az április 11-i költészet napi rendezvényen. Szimpatikus, egyszerű, határozott karaktert ismerhettünk meg, aki középkorú nőként „vadássza sorsát”, keresi és – verseiből úgy tűnik, találja meg – helyét a világban, a hétköznapokban, megragadva a maradandó pillanatokat, emlékeket, mozzanatokat, azokat kitágítva, bennük értelmet keresve. Nem mindegyik verse adja magát könnyen, de érdemes időt szánni rá, és elmélyedni bennük.

Kritikusai szerint hangja:
“tömör, tűnődő, kissé frivol, máskor meg erőteljes és szenvedélyes hang” (Mesterházi Mónika);
„lírájában olykor “még a szerelmes vers is – ami általában nehezen tűri a távolságtartást – átitatódik fanyar humorral átszőtt iróniával” (Máthé Andrea);
„legsajátabb stílusjegye maga az a hang, amelyet verseiben beszél: a köznapi beszédhang megszólaltatása a költői nyelvi közegben” (Dérczi Péter).

Talán ez a köznapi „keresetlen” hang teszi, hogy kortárs olvasója oly közel érezheti magához, mint én például a Minimal c. versét (vagyok ami tudok / lettem aki lettem / nem is volt esély / mássá lennem: / sem másképp lenni / sem valaki másnak / véget kell vetni / hiú tanulásnak)

Többet is szívesen idemásolnék, ha kiveszik a könyvet, feltétlen olvassák el a Remény címűt és az Egészen másfajta énekek-énekét, amely az eredetitől egy egészen más, mai szerelmes vers.