Móricz Zsigmond

(1879-1942)

"... az egész megye felett a jövő hajnala dereng : boldogabb kor döngeti a falakat, ... nagy kincse hazánknak a Nyírség, az egész Szabolcs megye és Nyíregyháza városa"


Móricz Zsigmond (Tiszacsécse, 1879. júl. 2.-Bp. 1942. szept. 5. ): író, szerkesztő.
Apja, M. Bálint (1851-1924) földműves, építési vállalkozó; anyja, Pallagi Erzsébet (1859-1924) ref. lelkészi családból származott; öccse M. Miklós, leánya M. Lili és Virág.
Elemi iskolába 1886-87-ben Istvándiban, 1887-90-ben Prügyön járt. A gimnáziumot 1891-94-ben Debrecenben, 1894-96-ban Sárospatakon, 1897-99-ben Kisújszálláson végezte. 1899-1900-ban ref. teológiát, majd jogot tanult Debrecenben, a Debreczeni Hírlap segédszerkesztője volt. A Debreczeni Ellenőr novelláját (A bécsi bútor), a Kisújszállás és Vidéke versét közölte.
1900 októberében Budapestre költözött, jogot, majd bölcsészetet tanult, de tanári szakvizsgát nem tett. 1902-ben óraadó tanár a kisújszállási gimnáziumban, tisztviselő a kultuszminisztériumban, majd a Központi Statisztikai Hivatalban. 1903-09 között Az Újság című napilap munkatársa. 1903-06-ban öt alkalommal vett részt népköltési gyűjtőúton Szatmár megyében, meséket, dalokat gyűjtött, a közben szerzett társadalmi tapasztalatok nagy hatással voltak írói fejlődésére.
1905-ben házasságot kötött Holics Eugéniával (Janka).
1907-ben az Országos Monográfia Vállalat segédszerkesztője, Szatmár megye monográfiáján dolgozott. 1908-ban megjelent Erdő-mező világa c. állatmese-gyűjteménye és a Hét krajcár c. novellája a Nyugatban. 1909-ben közzétette első novelláskötetét (Hét krajcár), Ady üdvözölte, barátságuk szellemi szövetséggé vált. A Nemzeti Színház bemutatta Sári bíró (1910) c. színművét.
Az új magyar irodalom elismert alakja lett, felfogására a plebejus forradalmisággal színezett politikai radikalizmus a jellemző.
1915-ben haditudósítóként járta a frontot, riportokat írt, de háborús illúziói hamar eltüntek.
Üdvözölte a polgári demokratikus forradalmat, 1918. dec. 1-jétől a megalakuló Vörösmarty Akadémia Elnöke, 1919. jan-ban a Kisfaludy Társaság tagja lett; jan. 29-én Adyt búcsúztatta, febr.-ban megírta A földtörvény kiskátéját.
Kezdetben reményeket fűzött a Tanácsköztársasághoz, hadijelentéseket írt, füzetet a somogyi földmuves-szövetkezetekről, több lap (Világszabadság, Vörös Lobogó, Fáklya, stb.) munkatársa, tagja az írói direktóriumnak. A kommün bukása után zaklatták, kizárták a Kisfaludy Társaságból, írásait egy ideig csak a Nyugat és az Est-lapok közölték, színdarabjait nem játszották.
1925-ben felesége öngyilkos lett. 1926-ban házasságot kötött Simonyi Mária (1888-1959) színésznővel.
1927-től több felvidéki előadókörúton járt, megismerkedett az ottani magyar fiatalság radikális nézeteivel, 1931 márciusában erről cikket is írt a Nyugatban, ezért több megye és a főváros konzervatív körei hazafiatlansággal vádolták.
1929 dec.-1933 febr. között Babitssal közösen szerkesztette a Nyugatot; Móriczé volt a prózarovat; a folyóiratot igyekezett a "Nemzeti koncentráció" orgánumává tenni, megszervezte a Nyugat-barátok Körét, könyvsorozatot tervezett, járta az országot, erdélyi, felvidéki, vajdasági, amerikai magyar szerzők írásait közölte, felkarolta az autodidakta paraszttehetségeket. 1932-ben fiatal íróktól adott ki prózaantológiát (Mai Dekameron), 1933-ban az Írók Gazdasági Egyesülete (IGE) elnökévé választották.
Írói szemléletmódjára ekkor az induló, őt szellemi ősnek elismerő népi mozgalom volt legnagyobb hatással, megerősödött paraszti demokratizmusa.
1936-ban megismerkedett Litkei Erzsébettel (Csibe, 1915-1971), több írásának modelljével. 1937-ben felbomlott a házassága, Leányfalura költözött.
1940-ben Magvető címmel magyar irodalmi antológiát adott ki, népszerűsítési céllal átírta Kemény Zsigmond (Rajongók) és Tolnai Lajos (A nemes vér) regényét.
1939. decemberében Szabó Páltól átvette és szerkesztette a Kelet Népét.
1932-ben Rothermere-díjat kapott.
A 19. századi realista prózaírói hagyomány folytatója és megújítója, kezdetben még nagyon nehezen szakadt el Jókai és Mikszáth anekdotázó, a kritikai felfogást néhol idilbe ágyazó látásmódjától.
Igazi hangját novelláiban találta meg. Új tartalommal töltötte meg a hagyományos novellaformát, egyedi alakteremtés, pontos lélekrajz, a cselekményvezetésben megmutatkozó drámai helyzet jellemzi írásait (Hét krajcár, Bent a kupéban, Judit és Eszter, Tragédia).
Az irodalmat etikai tettként, a társadalom forradalmi átalakításáért küzdő eszközként fogta fel; a paraszt Mikszáth műveiben vált az irodalom alanyává. Anekdotára hajló, idealizáló látásmódját még őrzi egy ideig (Sári bíró, 1909; Harmatos rózsa, 1912; Kerek Ferkó, 1913), de első jelentős regényében (Sárarany, 1911) már forradalomra megérett, de a forradalmi változásokra képtelen megrekedt magyar társadalom értéket pusztító voltáról beszél a naturalizmusra is emlékeztető jegyekkel.
Az Isten háta mögött (1911) a kisváros sivár, lelkeket rontó, az értelmes élet lehetőségét megfojtó világáról ad számot.
A háború embertelensége és a borzalmakon túlnövő életakarat a témája ekkori novelláinak (A tűznek nem szabad kialudnia,1916; Szegény emberek, 1917) az 1910-es Ököritói tűzvész regénybe emelésével lett a hivatástudatba belerokkanó "magyar messiások" országának vádló modellje.
A forradalom bukása, a Tanácsköztársaságban való csalódás, az országvesztés a meghurcoltatások okozta megrendültségtől és fájdalomról szólnak tépett ritmikájú szabadversei (Misantrop, Magyar fa, Éjszakai görcsök) és legszemélyesebb lírai vallomása a Légy jó mindhalálig (1920) példázata.
A 17. századi Erdély tablóját adja történelmi trilógiájában (Tündérkert, 1922; A nagy fejedelem, 1935; A nap árnyéka, 1935). Bár írói látása az évek folyamán módosult, a regényt eggyé fogja a tájnyelvi és történelmi adatokból rekonstruált, a történelmi hitelesség illúzióját keltő nyelvezet és történelemfilozófiai szemlélet. Báthory Gábor és Bethlen Gábor alakjának ütköztetésében a tökélyt álmodó forradalmiság és lehetségesre figyeló józanság egyensúlyára figyelmeztet, megalkotva egy letiport kis ország túlélési és gyarapodási esélyének példázatát.
Magánéleti válságának mélypontján született a szegénységet és a társadalmi korlátokat is legyőző szerelemről valló Pillangó (1925) címu idill. A gondolkodásmódján, életformáján változtatni nem tudó, szerepét vesztett történelmi középosztályhoz fűzött illúziókkal való leszámolás dzsentriregényeinek központi gondolata.
A Kivilágos-kivirradatig (1926) és az Úri-muri (1928) még némi rezignációval tekint az önpusztító "magyar sorsot" példázó alakokra, a detektívregény formáját öltő Forró mezők (1929) és az önéletrajzi gyökerű Forr a bor (1931) már kegyetlenebb tónusú, a Rokonok (1932) szerint pedig menthetetlen az a társadalom, melyet megkövült, hazug viszonyok hálóznak be.
Az induló népi mozgalom és - és közeledésének jegyében telt el az író utolsó évtizede. E szemléleti alakulásnak az eredménye a balladisztikus tömörségű, drámai szerkesztésű Barbárok (1932) című kötet címadó novellája és A boldog ember (1935) című regénye, amelyben Joó György Önvallomása a magyar parasztság értékőrző és értékteremtő erejének költői eposzává válik.
A rab oroszlán (1936) és a magánéleti kudarc nyomán született Míg új a szerelem (1939) kitérő a pályán, Az életem regénye (1939) viszont líra és szociográfia összeforrasztásával gyermekkorának világát idézve fogalmazta meg hivatástudatát.
A Csibe-novellák világából kinőtt Árvácska (1941) című regénye hittétel a kitaszítottak mellett; betyárregényeiben (Betyár, 1937; Rózsa Sándor a lovát ugratja, 1941; Rózsa Sándor összevonja a szemöldökét, 1942) a társadalmon kívüli hősök főszereplővé emelésével, forradalmi változásigényéről és az országot a háborútól féltő ember függetlenségvágyáról ad számot.
Móricz egész életében próbálkozott a szinpaddal. Bornemissza Péter Szophoklész-fordítása nyomán megírta a Magyar Elektrát (1931), eredeti művekkel (Sári bíró, 1910; Búzakalász, 1924) és saját regényeinek adaptációjával (Úri-muri, 1928; Rokonok, 1934) kísérletezett, váltakozó sikerrel.
Terjedelme, színvonala és dokumentumértéke miatt fontos publicisztikai és tanulmányírói munkássága.
Rippl-Rónai József portréi, Medgyessy Ferenc Móricz szobrai és Varga Imrének a tiszacsécsei szülőház előtt álló egész alakos szobra örökítették meg.
Móricz leánya Móricz Lili Móricz-díjat alapított, amelyet 1987-től évenként ítélnek oda kiemelkedő irodalomtörténeti teljesítményekért.

Forrás: Magyar irodalmi lexikon p. 1413-15.